A Corvin Galéria egy kizárólag gépjárművel bejárható, fiktív művészeti-szabadidős központ látványterve, amely a kortárs művészetet övező társadalmi viták disztópikus végkimenetelét fogalmazza meg. A mestermunka alapvető koncepciója, hogy a közönség elégedetlenségének irányát elfordítva, a kritikát a végletekig optimalizált, profitorientált „modern” társadalomra vetíti ki. A projekt szimbolikusan az Iparművészeti Múzeum fizikai terét foglalja el. Ez a gesztus – Jean Baudrillard elmélete nyomán – egyfajta Duchamp-féle „terrorcselekményként” értelmezhető, mely esetben ezt az abszurd, antiművészeti aktust maga a tiszta üzleti spekuláció hajtja végre, maradéktalanul kiszolgálva a korszellem vezérelte fogyasztói és befektetői igényeket. Ezt a kulturális eltörlést nyomatékosítja a Corvin névválasztás is, amely a jelenkori asszociációk révén a tömegfogyasztás Áruház – Pláza – Galéria hármasába pozícionálja önmagát. Ebben a rideg, indusztriális térben a műbefogadás üres, letudandó fogyasztói aktussá silányul. A látogatók ki sem szállnak járművükből, miközben a fizikai erőfeszítést teljesen kiiktató, akadálytalan kényelemben haladnak előre. Az automatizált tárlatvezetést az okostelefonokon és az autók infotainment rendszerein keresztül egy központi számítógép irányítja, amely a látogató térbeli helyzetéhez igazodva diktálja a személyre szabott, mégis egyenirányított tempót. Ez a jelenkori technológiával is kivitelezhető megoldás felszámolná a közönség értetlenkedését, ugyanakkor épp a befogadói autonómia teljes kiiktatásával erősít rá arra a művészvilágon belüli alkotók és kritikusok által megfogalmazott kritikára, miszerint az intézményrendszer kurátorai túlzott hatalommal bírnak. Az átlagos kultúrafogyasztó demográfiai csoportoknak kedvezve a tárlatvezető applikációba egy pontgyűjtő rendszer is beépülne. Ennek elsődleges funkciója a közösségi médiában történő önreprezentáció és a felszínes kulturális státuszépítés támogatása. Témavezető: Bodóczky Antal

A kutatásom az MI által generált képek valóságszerűségének határait vizsgálta, az 1956-os magyar forradalom realisztikus ábrázolásának lehetőségeire fókuszálva, és hogy az ilyen gyakorlatok miként befolyásolhatják a múlttal való viszonyunkat. Az alábbi „fotósorozat” a történelmi eseményeket kortárs nézőpontból értelmezi újra, a múltat a jelen vizuális észlelésével vegyítve. Több okból is rendkívül problematikus, hiszen egyfelől a kevésbé ismert pillanatokról állít elő hamis vizuális narratívát, másfelől csorbítja a valódi fényképek – és így a történelmi elbeszélések – hitelességét. Koncepcióm volt a valóságtól kevésbé elrugaszkodott képek generálása, a fentebb tárgyaltak illusztrálásának érdekében, amelytől olykor tudatosan eltértem, hogy a szintetikus fotók felismerésében kevésbé jártas nézők számára is értelmezési kapaszkodókat állítsak. Témavezető: Nánási László András